vartal te mar valamit nagyon, valamit sokaig?
ugy, hogy minden egyes masodperc turelmetlenseggel szabdalt oranak tunjek, mely millionyi labaval, millio labanak millionyi karmaval szabdalja a belsod?
talan furcsallod a kerdest, mert még nem erezted talajvesztettnek magad. nem ugrottal fejest orvenybe, nem kostoltad a kavargo, iszapos homok izet, nem tudod, milyen az, ha nincs mibe kapaszkodnod. azaz tudsz arrol, h. van kapaszkodo, de nem talalod. varsz, erzed, hogy halad az ido, de ugy tunik, korulotted minden mozdulatlan. bebuksz a csonak ala. tudod, hogy ki kellene kecmeregned a jo tizenot meter mely vizbol, azzal is tisztaban vagy, hogy meg kene kapaszkodnod a csonak oldalaban, izmaid elernyednek, es nem talalsz kiutat. raadasul fejed irgalmatlanul belevered a ladik aljaba, mennyezetet erzel magad folott, amit nem lehet attorni, alatta pedig mar suru es fojtogato, a levego utolso elvezheto molekulai is kiszorulnak tudodbol, elszamolsz mindennel es mindenkivel, am mielott vegkepp eltunnel a melyben, akkor a sodras hirtelen elhajtja fejed folul a csonakot, napfenyt erzekelsz, majd levegore jutsz...
arcod elobb ketsegbeesett, majd remenykedo, es par pillanattal kesobb
felkialtasz: letezel!
ilyen az, ha sokaig es nagyon varsz valamire, aztan hirtelen megkapod.
a felocsudas utani pillanatokban feloldodik a turelmetlensegben toltott napok uledeke, ezek a percek felelesztenek, mint az elso szippantasnyi levego, amikor feljossz a viz alol.
aztan termeszetesse valik minden, es a varakozas egyszer csak elolrol kezdodik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése